Kisvakuk felé nyit a Hensel?

Úgy tűnik a jó öreg stúdiótechnika gyártó beadta a derekát…én nem emlékszem, hogy eddig lettek volna kifejezetten rendszervakukhoz gyártott kiegészítőik.

Két termékbejelentésük volt, pontosabban lesz a Photokinán, az egyik a Softdish 80, ami egy összecsukható beauty dish, mely hasonlít a Mikrosatnál már egy ideje kapható Aurora Firefly II fényformálóhoz. Vagyis ez egy speciális formájú, 80cm átmérőjű softbox, melybe deflektort lehet helyezni, így beauty dish-ként is üzemelhet, a deflektort kivéve, a diffúzorvásznat behelyezve pedig hagyományos softbox. (2012-ben a Chimera cég mutatta be ugyanezt a Photokinán). Az ernyőként nyitható konstruckió miatt a fényformáló könnyen és gyorsan összehajtható.

Ez a fényformáló még csak sugallhatja a rendszervakuzás felé nyitást, jóllehet a Hensel a mobilvakuihoz ajánlja, azonban a másik bemutatásra kerülő termékük már egyértelmű jele annak, hogy megbarátkoztak a kisvakukkal.

Ugyanis ők is kiadtak egy Speedlight Adaptert, vagyis egy olyan rendszervaku tartót, melyre Hensel bajonettel rendelkező, hagyományos fényformálókat helyezhetünk.

Mikrosat Flash-Mob akksis vakuk bevetésen

Mikrosat Kft jóvoltából Szabó Pali kollégámmal együtt tesztelésre kaptuk a nemrégiben piacra került Flash-Mob 6 akkumulátoros stúdió vakut. Jómagam már második éve használom ennek kistestvérét a Flash-Mob 4 -est ezért izgatottan vártam hogy mivel tud többet nyújtani a nagytesó számunkra. A látványosan nagyobb méretű test – több kondenzátor – elsőre rögtön azt sugalta hogy valóban nagyobb fényteljesítményt képes leadni, ami részben igaz is, de sajnos az akkuk kapacítása a Flash-Mob 4  -hez képest nem változott. Ez gyakorlatilag kódolta a nagyobb teljesítmény szint mellett a rövidebb üzemidőt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Használata ennek sem sokkal bonyolutabb mint a kistesónak, ráadásul ugyanazt a rádiós vezérlést kapta így aki ennek a beszerzésén is gondolkodik és már rendelkezik a Flash-Mob 4 -el az rendszerbe fűzve is tudja majd használni. 
A Flash-Mob 6 -nál viszont több újdonság is várt ránk. 
Kétfajta üzemmódja már nem számít újdonságnak, F-módban a teljesítményt szabályozzuk míg D-módban a villanási idő hosszát. Mivel mi nem a mozgás kimerevítésén fáradoztunk, így az F-módot választottuk. Teljesítménye 1 és 7.9 között szabályozható 0.1 -es lépésközökkel!!  Igen ez nem elírás volt. 
Rögtön felvetődik a kérdés hogy a gyakorlatban egy hordozható akkumulátoros vaku esetében erre mi szükség van? 
Nos, terepen külső környezetben napfényes időben ennek az ég egy adta világon semmi hasznát nem vesszük, mert csak egész lépésekben érdemes teljesítményt változtatni hogy észlelhető változást érjünk el. 
De aki ezt a Flash-Mobot stúdió munkákra is használná, önmagában vagy akár egyszerre többet egymáshoz összehangolva, abban az esetben fontos a vakuk közötti fénymennyiség nagyon pontos beállítása. Így, bár a tesztnapon ennek a funkciónak nem vettük hasznát máris egy plusz pontot szerzett a Flash-Mob 6. 

További újdonság hogy 2-es teljesítményszinttől lefelé, három különböző sebességű stroboszkóp üzemmód is a rendelkezésünkre áll. Nem kell mondanom hogy ezt a képességét a mozgás kimerevítésére, a tánc és pl. extrémsport fotósok tudják remekül kiaknázni. Alacsony teljesítményszintje viszont jelentősen korlátozza is egyben az ez irányú felhasználást. Így külső terepen csak erős szürkületi időszaktól alkalmas a használatra.

És még egy pozitív fejlesztés, hogy ennél a szériánál már lehet üzem közben is használni a töltőt. Persze a külső helyszínen – lévén hogy nem volt áramforrásunk – mi nem vettük konkrét hasznát, de ennek előnyét nem kell külön megmagyarázni.

 

A stúdióvakuk világában a jóval lassabb újratöltési ideje miatt biztosan nem pótolja a professzionális vakukat, de egy haladó fényképésznek így is igen hasznos “társa” lehet.

Az új vakut előző nap hozta el Szapó Pali kollégám és tette fel először töltőre. Az üzletben azt mondták hogy az akkukat többször kell lemeríteni és feltölteni, hogy majd a valódi névleges kapacitásukat elérjék. Ezt magam is így tapasztaltam a Flash-Mob 4 -nél, ahol kb. a tizedik töltési ciklus után már érezhetően tovább tudtam használni teljes teljesítmény mellett. Kis teljesítményű használat esetén mindegy, mert nem merült le egy teljes nap alatt sem. Például tárgyfotózás esetén 1200 villanást után is bírta volna még, nem úgy mint én aki már izomlázat kaptam a nap végére.
És akkor jöjjön maga a teszt. aminek a célja az volt hogy kipróbáljuk mire is elég a vaku teljesítménye és meddig használható az akkumulátor, azaz hány teljes teljesítményű kisütést bír ki. 
Egy igazi meleg nyári nap kora délutánján egy homokbányában teszteltük az általunk először munkába fogott vakut. Brutálisan erős napfény közepette kellett megküzdenünk a kívánt hatás elérése céljából. Szerettük volna a nap fényerejével szemben nem csak kiexponálni a modellünket hanem egy esteledő képi hatást is elérni.
Már jártunk itt régebben is és akkor a kistesó teljesítménye – munkatávolsága – kevés volt, illetve erősen korlátozottnak bizonyult. Persze még így is jóval nagyobb fényteljesítményt adott mint a két vagy három rendszervakuból összeállított szett. Személy szerint én ez utóbbiakban nem hiszek, mert időigényesnek tartom az összeállításukat, és azt a hatást soha meg sem közelítik amit egy stúdió vakuval játsznyi könnyedséggel elérhetek. Nem beszélve annak esetlenségéről, az alkalmazható fényformálók variálhatóságáról és a várható élettartamról. A két “rendszer” közötti árkülönbözet pedig abszolút nem eget verő.

Egyetlen egy dolgoban viszont teljesen azonos tulajdonságú mindkét rendszer, mégpedig abban hogy rendkívűl szélérzékenyek azaz egy szempillantás alatt könnyedén feldöntheti egy kósza szélroham is. Így aszisztens nélkül – pláne egyedül – meg se próbáljuk nyílt terepen illetve szeles időben használni. Az így keletkezett károkra garancia sincs és akár végzetes is lehet a vakura és fényformálóra tekintve egyaránt. (sajnos már jómagam is megtapasztaltam ezt)
A Flash-Mob 4 -es vakuval és 75 centiméter átmérőjű gyorsan nyitható és összeállítható oktoboxal tűző nyári napsütésben az előző alkalommal csak 2.5 méteres vakutávolságot tudtunk elérni, ami azért valljuk be elég kevés volt.
Így izgatottan vártuk hogy a nagyobb teljesítményű Flash-Mob 6 vakunk vajon mennyivel fogja megnövelni ezt a munkatávolságot. A szabályt ismerjük, tudjuk hogy a fény ereje a vakutól a modell felé távolodva a távolság arányával négyzetesen csökken. Nos, nagyon hamar csalódtunk mert érezhetően nagyobb munkatávolságunk sajnos nem lett. Mellé állítva és felváltva exponálva a Flash-Mob 4 -es vakut – mindktetőt teljes teljesítményre állítva – azt tapasztaltuk hogy csak fél fényértékkel exponálja fölé az azonosan beállított modellünket. Ez gyakorlatilag elenyésző érték, távolságban kifejezve pedig alig 50-60cm plusz.
Így abban maradtunk Szabó Pali kollégámmal, hogy a továbbiakban egyszerre egymás mellé helyezve használjuk majd mindkettőt. A terv bevált mert 3-4 méteres munkatávolságot sikerült elérnünk ami elegendő volt ahhoz, hogy egyes beállításoknál a teleobjektívünknek már a 200-as végével is dolgozhassunk anélkül hogy az oktobox beletakart volna a kívánt kompozícióba. 

Bele is merültünk a gyönyörű modellünk Bakos Szintia fotózásába, akivel öröm volt minden pillanat, mert nem csak szép volt, de nagyon profin is mozgott a kameránk előttOly annyira hogy bő két óra elteltével azt vettük észre hogy a Flash-Mob 6 vaku már nem képes teljes teljesítményen működni. Ekkor ránéztünk a fényképezőgép expószám értékére és 276 expozíciónál jártunk. Első töltés után teljes teljesítményen ennyit bírt. Nem mondom hogy kevés, de váratlanul ért bennünket. Az újratöltési idő is kicsit hosszabb volt a Flash-Mob 6 -os vakunál olyan 3-4 másodperc, de ez nem igazán volt zavaró. Kialakult egy fotózási ritmusunk és csak nagyon ritkán exponáltunk a teljes töltöttség hiánya mellett. Az akkuk használati idejét valószínűleg a tűző nap és a folyamatos használat miatt a bekapcsolt hűtőventilátor is csökkentette. A készülék fekete burkolata a 34 fokos hőségben és tűző napon használat nélkül is pillanatok alatt nagyon meleg lett és még mielőtt igazából el kezdhettük volna nyúzni a vakut a hűtés is bekapcsolt, akkor még ok nélkül. Ennek fogyasztásáról nincs adatunk de az biztos, hogy nem az áramot termelte. 

Konklúzió. A profi stúdióvakuk világában a közepes teljesítménye és a jóval lassabb újratöltési idő miatt biztosan nem pótolja a professzionális vakukat, de egy haladó fényképésznek így is igen hasznos “társa” lehet.
Kiknek ajánlanánk? Elsősorban haladó és profi fotósoknak akik a kreatívitásukat megfelelően kamatoztathatják egy gyorsan üzembe helyezhető viszonylag hosszú üzemidejű stúdióvakuval és annak minden további előnyével. 
Be kellett látnunk, hogy a rendelkezésünkre álló 3-4 méteres vakutávolság volt az elérhető maximum.
Így a két vaku teljes teljesítményen történő használatával (400+600 Ws) sikerült abszolút erős napfényben korrekt módon kiexponálni a modellünket. (nyilván a fényerejük nem teljes egészében adódott össze, hiszen nem egy pontból és nem egy irányból vetítette a két oktobox a modellünk felé a fényt)

Mindezt ISO100, 1/160, és jellemzően f/2.8 – 3.5 rekeszértékek között. A 70-200 optika elé egy Hoya ND8 szűrőt tettünk hogy beférjünk a szinkronidőbe. 
Apropó vakuszinkron. Sajnos azt tapasztaltuk hogy a 1/200-s szinkronidőt nem mindig tudta tartani a rendszerünk. Időnként láthatóvá vált a kép alján, hogy a redőny még nem futott le teljesen. Ezért inkább biztosra mentünk és 1/160 záridővel voltunk kénytelenek beérni. Gyanítjuk, hogy ennek oka a rádiós vezérlés késlekedésében kereshető, de biztosan nem tudjuk megmondani.
(Jelenleg fejlesztés alatt az 1/8000 sec zársebességet támogató kioldó).
Sajnos még a két vaku teljesítménye sem volt elegendő az égbolt bekékítésére, az esti hatás elérésére. Hogy ezt egyáltalán megközelítsük ehhez másfél-kétméteres vakutávolságra volt szükségünk a modellünktől mérve. Így viszont erősen korlátozottá vált a fotózhatósága.

De nem adjuk fel és hamarosan lesz folytatása, mert már ígéretet kaptunk arra, hogy a négy stúdió vakut befogadó 150cm -es oktoboxot kapjuk a következő tesztelési lehetőségre amit izgatottan várunk.
Modell: Bakos Szintia
Smink: Kökényesi Vera

Asszisztens: Illés Boglárka

Fürdőruhákat a J.Press biztosította
Fotókat készítette és a cikket írta: Szabó Pál és Toplak Zoltán

Speedlight Partner LED fény rendszervakura

Érdekes kis kütyüt találtam a neten, melyet az amerikai Adorama forglamaz jelenleg a saját Flashpoint brandje alatt. A neve Speedlight Partner. Ez egy kis, 5W-os LED fényforrás, melyet a rendszervakura erősíthetünk a hozzá kapható gumiszíjjal.

A Speedlight Partnernek több funkciója is lehet, használhatjuk videofényként, használhatjuk a rendszervakuból amúgyis hiányzó beállítófényként és használhatjuk rossz fényviszonyok között autofókusz segédfényként is. A kis kütyü lítiumos akksiról működik a Canon 350D/400D és néhány Powershot gépek akksija megy bele (NB-2LH), így kompakt és könnyű tudott maradni, egy feltöltéssel 30 és 70 perc folyamatos világítást tud produkálni függően az akksi teljesítményétől, minőségétől.

A Speedlight Partner kétfajta fényerőt tud produkálni, az alapfénynél a “boost” fokozat 20%-al erősebb, továbbá ha AF segédfényként használjuk, pár másodpercre az alapfénynél erősebben világít. Persze létezik mindenféle LED zseblámpa és bringalámpa, amit ugyanít a vaku tetejére erősíthetünk, de a Speedlight Partner a legpofásabb mind közül, ráadásul a biztos rögzítés érdekében mindenféle gumírozással is ellátták.

Én személy szerint többféle helyzetben is szívesen használnék egy ilyet (pl rendezvényfotózáson AF segédfénynek, beltéri modellfotózáson beállítófénynek).

Az ára sem vészes, 40 dollárért árulják az Adoramanál, persze ha valaki ilyet rendel, számoljon az áfával, vámmal és szállítási költséggel is.

Jinbei Fresnel előtét stúdióvakukhoz a.k.a The Beast

Szeretnél úgy kinézni, mint egy egyszemélyes filmes stáb? 😀 Hát ezzel a cuccal megteheted. Íme a Jinbei Spot Lite S26 Fresnel reflektora, melynek fényforrása bármely Bowens bajonettes stúdióvaku lehet.

Korábban még aranyárban mérték ezeket a stúdióvakuhoz szánt Fresnel előtéteket, ráadásul nem is túl ismertek. Megkockáztatom, hogy számos profi fotós azért használ ma is 1000-2000W-os ARRI Fresneleket, mert nem tudnak róla, hogy vakuhoz is lehet ilyen fényformálót kapni, ami jóformán ugyanazt az eredményt adja. A Jinbei esetében nagyjából ugyanazt, de nem is annyiba kerül, mint például a Bowens sajátja. Utóbbi kb 200.000 Ft, a Jinbei pedig 80.000 körül van. Ennyit talán megér a lehetőség, hogy Fresnel feelinget kapjunk többszáz, vagy többezer Ws fényerővel, 5500K-en, és egy állandófényű refihez képest jóval kisebb fogyasztással.

A sztori lényege, hogy adott egy szinte töküres fém ház, amibe a gyártó egy hatalmas Fresnel lencsét épített az egyik oldalra, a másikra pedig egy – a könnyű szerelhetőség kedvéért – levehetős Bowens bajonettet, ami a ház belsejében sínen csúszkál, ezért egy tekerővel tudjuk a reflektor fókuszát állítani. A Bowens bajonettre tehetünk elméletileg bármilyen stúdióvakut, sőt még arra is gondolt a gyártó, hogy a vaku súlyát nem a bajonettnek kell önmagában tartania, hanem a ház aljára építettek egy sínt, amire egy adapterrel felfűzhetjük a vaku állványcsonkját, így ez a masszív sín tartja – részben – a vakut a helyén, fókuszáláskor pedig csúszkálni tud rajta. Mert ugye ha tekerjük a fókuszt, a vaku elindul befelé a dobozba. Elméletileg.

És akkor jöjjön a fentebb említett két “elméletileg” magyarázata. Jómagam egy 1200Ws-os Mikrosat Classic vakut tettem rá, ami nem kicsi, de legalább nehéz. Az egy dolog, hogy az egész szett így egészen pontosan 11,3kg volt, vagyis lámpaállvány legyen a talpán, ami rendesen megtartja. A másik probléma az volt, hogy az a fém hátlap, amin a bajonett van és a házban ki-be mozog fókuszáláskor (nevezzük mondjuk fókuszlapnak), egy-egy sínre csatlakozik a házban alul és felül, de a tekerhető fókuszmechanika csak alul mozgatja. Namármost az én 1200Ws-os vakumnak olyan súlya van, hogy egyrészt picit lógott is már (annak ellenére, hogy alátámasztja a tartósín alul), másrészt ezáltal kifelé feszítette ezt a bizonyos fókuszlapot.

Ha tehát tekerem a fókuszt, az csak alul mozgatja a fókuszlapot, melynek teteje a nehéz vaku miatt megfeszül a felső sínben, így elakad. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy kézzel megemeltem a vakut, hogy ne feszítse a lapot, de a fókuszáláshoz néha ez sem volt elegendő, volt hogy kézzel be kellett nyúlni a házba, és megnyomni a lap tetejét, hogy tovább tudjam tekerni befelé. Kifelé tekeréskor picivel könnyebb volt a helyzet. Viszont ha egy 650W-os beállítófény világít a házban, hát nyúlkáljon bele, akinek két anyja van. A javaslatom az lenne a majdani tulajdonosoknak, hogy egyrészt szedjék szét a házat, és valami hőálló kenőanyaggal kenjék be a felső sínt, hogy könnyebben csússzon rajta a fókuszlap, továbbá lehetőség szerint használjanak valami könnyebb stúdióvakut. Nem próbáltam ki, de valószínűleg mindenképpen valami fejgenerátoros kell, mert a fókuszlap, ezáltal a bajonett, ezáltal maga a vaku flood állásban meglehetősen mélyen bemegy a házba és hát ehhez hosszú vaku kell, vagyis egy picurka külső generátoros vakufej valószínűleg nem felelne meg a célnak. Aztán az is lehet, hogy csak rosszul állítottam be az állványcsonkot az alsó tartósínen, és ezért lógott a vaku, megfeszítve ezáltal a fókuszlapot, ha így van, akkor meg az a véleményem, hogy a szett nem egy gyorsan összerakós fajta. Ha így van, kénytelenek vagyunk szentelni neki egy saját vakufejet a stúdióban, amit egyszer rendesen beállítunk és utána nem nyúlunk hozzá, ha nem muszáj.

Node nézzük a jó oldalát ennek a Jinbei Fresnelnek! Bizony megadja azt a jó kis fresneles feelinget, azt a szépen elfogyó fényt a tárgyon/háttéren a szélek felé. Annyit azért itt is megemlítenék, hogy fókuszálás ide vagy oda, a két végállás között (spot és flood) nincs akkora különbség, mint egy pl egy ARRI Fresnelnél. A spot része nagyon szép egyenletes, de koppanásig befelé tekerve sem lesz igazi, egyenletes flood fény belőle, a közepén mindig marad egy erős hotspot, tehát mondjuk úgy, hogy flood állásban is csak egy tágabb spotfény válik belőle.

A Fresnel legfontosabb tulajdonsága azonban a spot végállás, amikor szépen elfogy a fény a szélek felé. Ez leginkább tárgyfotónál tetszetős, de ugyanilyen finom hatása lehet egy emberi arcon is. Nézzük meg a borospalackon lévő fénycsíkot, mennyivel szebb egy fehér felületről visszapattintott Fresnel, mint egy softbox éles csíkja (ráadásul ezt a mintafotót csak sebtiben csináltam a teszthez, egy szépen kidolgozott világítás még tetszetősebb eredményt adna). Ez bizony minőségi különbséget jelent fotó és fotó között. Oké, kis trükkel egy softboxszal is létre lehet hozni ilyen szép átmenetes fénycsíkot, de mindenképpen macerásabb.

A fényforrás mérete miatt a tárgyak árnyéka is szép lágy lesz, de azért megtartja a kemény fény kontrasztos karakterét, hasonlít a beauty-dish okozta árnyékhoz.

A Jinbei Fresnel előtéten egyébként fiú-lány állványcsatlakozót találunk, tehát spigotra és spigot foglalatos lámpaállványra is ráthetjük. A nagy súly miatt ráadásul dupla spigot szorítócsavart készített rá a gyártó, mely két oldalról is szorítja az állványfoglalatot. A ház két oldalán szorítófüleket találunk, ezeket oldva tudjuk buktatni a Fresnelt, ha magasabbról világítunk.

Sajnos egyelőre nem találom a webshopban a Jinbei Spot Lite-ot, így sem linkelni, sem a pontos árát megmondani nem tudom.

Azért ezt a cuccot a kíváncsiság kedvéért még rendszervakuval is kipróbálom! 🙂

Összehasonlítás: Induro AT313 vs. Manfrotto 055XPRO3 állvány

Mivel egy időben mindkét állvány nálam volt, így kézenfekvő volt egy összehasonlítás, hiszen nagyjából egy liga a kettő, és bizonyára sokan dilemmáznak, hogy melyik legyen. Az ismeretlenebb, de olcsóbb, nagy teherbírású Induro? Vagy a csillivilli, ismertebb, de drágább Manfrotto? Próbálok picit segíteni a kérdésben.

Az Induro állványokat a Mikrosat már ezer meg egy éve árulja, mégis akad még fotós, aki nem ismeri őket, és bőven akad olyan, aki hallott már róla, de nem mert belevágni, pedig az áruk kedvezőbb, mint a versenytársaké, és a teherbírásuk jellemzően szinte duplája az azonos kategóriájú konkurenciáénál. A Manfrotto 190-es és 055-ös szériája pedig olyan népszerű már, hogy gyakorlatilag eladja magát, lazán piacvezető mindkettő a professzionális és prosumer felhasználás terén.

A tesztelt két állvány nagyjából egyforma kategória. Hangsúlyozom nagyjából, mivel a Manfrotto 055-t én inkább valahová az Induro AT213 és az AT313 közé tenném, de az Induronak ott nincs külön típusa. Most a 313-mal foglalkozunk, mert ez volt háznál, illetve a maximális magassága is közel egyforma a Manfrottoéval, továbbá a súlyuk és a lábak vastagsága is nagyon közel áll egymáshoz.

A Manfrotton az MK055XPRO3-3W szettben kapható 3D fej volt, az Induro-n pedig egy Cullmann Magnesit 40200 gömbfej, amit sajnos már nem gyártanak, pedig akkora a gömbje, mint egy billiárdgolyó, és a teherbírása (30kg) is passzol az Induro brutál teherbírásához.

Nézzük az adatokat először: az Induro AT313 összecsukva a fent említett fejjel együtt 84cm, ami épp belefér az állványhoz adott hordtáskába (maga az állvány fej nélkül 71cm). A Manfrotto összecsukva 74cm a fejjel együtt, ez a gyári adat, én 72,5-73-at mértem. A fej nélküli Manfrotto 055 összecsukva 61cm. Itt tehát nyert a Manfrotto, hiszen jó 10cm-rel kisebb, ami szállításnál bizony számít.

Az Induro súlya ezzel a fejjel 3,6kg, a Manfrotto 3,4kg. Ez a különbség nem sok, kézben tartva nem is érezni, de nyilván más-más állványfejek használata esetén ez a különbség nőhet vagy csökkenhet a két állvány között.

Balra a Manfrotto 055XPRO3, jobbra az Induro AT313

A két állvány közti alapvető különbség, hogy a 3 tagú szekcionálás ellenére az Induro lábainak szekciói hosszabbak a Manfrottoénál, ellenben a nyaka, vagyis a kihúzható középoszlopa rövidebb. Ez azt eredményezi, hogy amíg a középoszlop nincs kihúzva, az Induro minden állásban magasabb a Manfrottonál, de a legvégén, amikor kihúzzuk a középoszlopot, a maximális magasságnál a Manfrotto beéri az Indurot. Ez az állványfejjel és a kamera magasságával együtt már tekintélyes méret, a keresőbe átlagember csak sámlira állva tud belenézni. A legfőbb probléma azonban az lehet az Induroval, hogy egy 170-175cm körüli embernek a teljesen kihúzott lábakkal, de betolt középoszloppal már szemmagasság fölött lesz a kamera, így a lábakból vissza kell engedni, ha a keresőt a szemünkkel egy szintre szeretnék helyezni. Így viszont nehéz mindehárom lábat egyforma mértékben visszaengedni, míg a Manfrottonál a rövidebb lábak miatt a teljesen kinyitott állvány betolt középoszloppal épp szemmagasságba emeli a fényképezőgépet.
A hosszabb lábak miatt az Induro terpesze is jóval nagyobb átmérőjű körben helyezkedik el, vagyis kinyitva nagyobb a helyigénye a Manfrottoénál.

Balra a Manfrotto 055XPRO3, jobbra az Induro AT313
Van tehát egy rövid lábú, hosszú nyakú modellünk, és egy hosszú lábú rövid nyakú. 🙂 Egy állványnak azonban a középoszlop a rákfenéje, ha a teherbírás kicsi, az rendszerint a középoszlop számlájára írható, nem véletlen, hogy a legkomolyabb teherbírású tripodokban egyáltalán nincs középoszlop. A Manfrotto állvány teherbírása 9kg, a 3D fejé 8kg, tehát összesítésben a gyártó az egész szettre 8kg-os teherbírást ad meg. Az Induro AT313 teherbírása 15kg. Ez a súlyt kevés állványfej bírja el ami jelenleg megfizethető árban kapható, tehát ha nem akarunk egy vagyont költeni fejre, akkor valószínűleg a fej lesz a szűk keresztmetszet, és visszatérünk a 8-9kg körüli értékre az Induroval is. Felhívnám a figyelmet ugyanakkor az Induro saját állványfejeire is, amiknek a teherbírása hasonlóan nagy. Sajnos azt tudni kell, hogy a megfizethetőbb árban lévő (értsd 30-35.000 Ft alatti) Induro állványfejek hiába erősek, a működtetésük kevésbé kifinomult, mint pl a tesztelt Manfrotto állványon lévő fejé. Rossznak nem rosszak, de ég és föld különbség van például egy Induro 5D fej és egy olcsóbb Induro 3D fej vagy gömbfej között. A jobb Induro fejek mind 10kg+ teherbírásúak és nagyon precízek, de sajnos mind 40-50ezer Ft fölött vannak. Nekem speciel nagy szerencsém volt ezzel a Cullmann fejjel,  utolsó kifutó darab volt a boltban, a gömb már-már teniszlabda mérete miatt a működése nagyon precíz, a teherbírása meg 30kg, több mint az állványé, így az összesített teherbírás 15kg (vagyis az Induro AT313 lett a szűk keresztmetszet az én szettem esetében). Kérdés, hogy kinek kell ekkora teherbírás? Még egy pro váz + egy 600-800mm-es objektív kombó sem éri el a 10kg-ot. Azt tudjuk, hogy érdemes azért fölélőni az adott felszerelésnek, de tény, hogy átlag fotósnak bőven elég a 8-9kg-os teherbírás, hiszen egy pro vagy egy markolatos fél-pro váz + 70-200mm-es vagy 100-300-as objektív is max 3kg. Nem tagadom, ágyúval lövök verébre, hiszen 70-200/2.8-nál nagyobb objektívem nekem sem volt, most meg már az sincs.

Beszéltünk a magasságokról, de mi van a földszinttel? A makrofotózás szerelmeseinek melyik állvány a kedvezőbb? Igazából mindkét állványt lehet úgy állítani, hogy a fényképezőgép a talajközelbe kerüljön, de itt a Manfrotto nyer az oldalra kibillenthető középoszloppal és a vízszintesbe kihajtható lábakkal. Így a kamera úgy kerül talajszintbe, hogy a talpán van, vagyis nem fejjel lefelé áll, és pár gombnyomással és mozdulattal meg tudjuk oldani a helyzetet. Az Induronál csak úgy tudjuk ezt kivitelezni, ha a lábakat nem a legszélesebb terpeszbe, hanem a középső állásba állítjuk, majd a középoszlop aljából kicsavarjuk a súlyzsák rugós kampóját, a középoszlopot kivesszük és megfordítva visszahelyezzük. Ekkor a kamera nagyon alacsonyra kerülhet, de fejjel lefelé áll, így némileg macerásabb használni.

A lábszögek állítása a Manfrottonál 4 fokozatú, az Induronál csak három, utóbbinál a teljesen vízszintes állás hiányzik, de már a legszélesebb terpesznél is gondunk akad a középoszloppal mert leér a földre, így ki kell húznunk, de így meg magasra kerül a fényképezőgép, vagyis hiába eresztettük lejjebb a lábakkal, ha a középoszloppal meg vissza kell húznunk.

Lehet kapni az Indurohoz rövid középoszlopot is, de plusz pénz, plusz cipelendő alkatrész. Ilyen esetben a Manfrotto középoszlopa is leérne, de ott lehetőség van ugye oldalra kibillenteni és onnantól úgy állítjuk a lábakat ahogy nem szégyelljük. Az Induronál a lábszögek állításához a vállán lévő reteszeket kell két ujjal megfogni és kihúzni, majd a kívánt állásnál visszatolni, ha vissza hajtjuk ugyanez az eljárás. Ezzel szemben a Manfrottonál csak a hüvelykujjunkkal kell a rugós alumínium reteszelőt lefelé húzni és a kívánt állásban elengedni, a lábak visszahajtásánál meg csak kattog a retesz a fokozatokon, nem kell semmit húzni vagy vonni, összecsukáskor automatikusan visszaáll az eredeti állásba.

A lábteleszkópok szorítása az Induronál csavaros, de csak egy negyed vagy fél fordulat szükséges a nyitáshoz-záráshoz, a Manfrottoé csatos. Egyesek mondják, hogy nem szeretik a csavaros lábszorítást, mert sosem tudják merre kell fordítani. Igen, az elején néha előfordul, de hozzá lehet szokni, mert az állványt általában mindig ugyanúgy fogjuk meg, ugyanúgy működtetjük, így egy idő után rááll az ember keze. A Manfrotto csat-kialakítása is olyan egyébként, hogy az első napokban biztos, hogy másik irányba akarjuk húzni majd párszor, mire megszokjuk, hogy nem a kiálló csatrésznél kell húzni/nyitni, hanem a lábhoz hozzásimuló részt kell megemelnünk.

A teleszkópok működése, ki-behúzkodása között is nagy különbség van, az Induroé sokkal feszesebb, simábban lehet kihúzni a lábait, a Manfrottoé lötyögősebb, kotyogósabb, csak akkor válik merevvé, ha rázárjuk a csatot. Érzésre az Induro a frankóbb, mintha jobban egyben lenne, mintha precízebben tervezték volna, de fennáll a veszélye, hogy ha kosz kerül bele (annak ellenére, hogy van benne porvédelem), akkor a lábak könnyebben megszorulhatnak, mint a Manfrottonál

A középoszlop szorítómechanizmusa is más, a Manfrottonál egy gagyi szárnyasanyát tettek be erre a célra, ami a dolgát végzi, de mondjuk ki, elég “egybites” megoldás, az állvány többi eleméhez hasonlítva, ezt leírtam a tesztjében is. Az Induro középoszlop szorításáért egy nagy csavar felel, mely körülöleli a középoszlopot, ami nagyon jól működtethető, masszív, könnyű használni, de a konstrukciója, kialakítása miatt én már többször odacsíptem vele az ujjamat, néha egészen durván is. Volt hogy az ujjbegyemen a bőrt csípte össze szorításkor, volt hogy a kihúzott állapotban meglazított középoszlop a saját súlya miatt lecsúszott, és ráesett az ujjamra, ugyanis a szorítót fogó kéz pont az útjába esik a nyakba becsúszó oszlopnak. Nem túl ergonómikus megoldás, de legalább masszív. Ami a vállat illeti, a Manfrottonál lehetőség van extra kiegészítőt (kart, LED lámpát, stb) tenni az állványra, az Induronál erre nincs lehetőség.

Az Indurohoz alapból jár egy minőségi, párnázott pánttal rendelkező hordtáska, amibe egy gömbfejjel, vagy egy lehajtható karokkal rendelkező 3D/5D fejjel együtt is belefér az állvány, illetve jár hozzá lábtüske és szerszámkészlet is, mindez egy kis szütyőben, amit a táska pántjára lehet felcsatolni, így nem veszítjük el. Ellenben a Manfrottohoz gyárilag semmi sincs, lábtüskét, szerszámot és táskát is külön kell vegyünk hozzá.

Nem maradt más hátra, mint az ár kérdés. Az Induro AT313 teherbírásban, magasságban, súlyban némileg a Manfrotto 055 fölött van, az ára viszont jóval alatta. Az AT313 fej nélkül 35.900 Ft, az eggyel kisebb AT213 (ami viszont a Manfrotto 055-nél kisebb, könnyebb, ámde teherbírásban hajszálnyival többet tud) csupán 26.900 Ft. Egy ehhez való, teherbírásban megfelelő gömbfej vagy 3D fej kb 30.000 Ft-tól indul, az igazán frankó Induro PHQ-1 5D fej már 51.900 Ft. Tehát az Induro ezen kategóriája összesen kb 55-65.000 Ft-tól indul, és kb 88.000 Ft-nál végződik.
A Manfrotto 055XPRO3 fej nélkül 56.900 Ft, a kitben kapható, középkategóriás 3W 3D fejjel együtt 81.400 Ft. Ehhez kell még pluszban táskát venni, ami kb 25.000 Ft, illetve ha szükségünk van rá lábtüskét, mely további kb 8.000 Ft.

Az Induro AT313 állvány és az Induro PHQ-3 5D állványfej tesztjét ide kattintva olvashatjátok, az Induro BHL2 gömbfej tesztje itt található, az Induro PHT2 3D állványfej tesztje ide kattintva jelenik meg, végül a Manfrotto 055XPRO3-3W állvány + 3D fej szett tesztje itt olvasható.

Nem lesz Európában Radiopopper

Legalábbis a nemrég bemutatott Jr2 típus.

Pár hete írtunk arról, hogy a Radiopopper bemutatta a JR2 típusú kioldóját, amellyel Canon és Nikon vakukat egyaránt vezérelhetünk manuál módban, csoportokba szedve, továbbá Alien Bees és néhány más márkájú stúdióvakut is irányítani tud a szerekezet.

Most azonban kiderült, hogy a Radiopoppernek olyannyira az USA a fő piaca, hogy Európába nem is fogják szállítani a JR2-t. Ezt maga a gyártó közölte egy Európából érdeklődő vásárlónak, melyről a lightingrumours.com számolt be.

Gondolhatánk, hogy aki akarja megrendeli az USA-ból, nyilván ezt nem lehet majd szabályozni, de azt tudni kell, hogy a tengerentúlon más rádiófrekvencia szabványok élnek, mint Európában, tehát az a gyártó, aki a világ ezen felén kíván értékesíteni, annak az EU-s szabványokat kell követnie, és ennek megfelelően kell fejlesztenie a termékét. A rendszerint más frekvencián működő USA-verzió persze működni fog itt is, de ha Európában valaki nem szabadfrekvenciát (433Mhz, 2,4Ghz pl) használ egy készülékkel, azt a hatóságok megbüntethetik.

Teszt: Manfrotto MK055XPRO3-3W állvány 3D fejjel

Ehhh, mire helyesen begépeltem ennek a csodaállványnak a nevét (mit nevét?…ez már cikkszám!)… Szóval ez a híres-nevezetes 055 állvány új verziója egy frankó kis 3D fejjel, ennyi a sztori, amit az MK055XPRO3-3W bámulatosan egyszerű és könnyen megjegyezhető név rejt maga mögött.

A múltkor megkaptam a magamét a Mikrosatban, rákérdeztek, hogy a következő teszt a lakásom melyik részében fog zajlani…hát tessék, ez most “exkluzív” környezetben valósult meg, a Velencei tó partján. 🙂

Tartom a véleményem, amit a Manfrotto NanoPole kissé keserédesre sikerült tesztjénél kijelentettem, miszerint a Manfrotto nagyon jó irányba halad. A 055-ös állvány legújabb verzióján is látszik a kifinomult formaterv és kidolgozás, látszik hogy a mérnökök gondolkodtak, és fogtak már fényképezőgépet (állvánnyal) a kezükben. A 055-ös Manfi állvány mindig is az egyik legnépszerűbb kategória volt, mert masszív és sokoldalú, az új változat pedig erre tesz még rá egy lapáttal. Hogy funkcióban is vajon, azt nem tudom, mert a régi 055 talán csak boltban nézegetve járt a kezeim között, sosem használtam terepen, így összehasonlítást nem tudok virítani ebben a cikkben, ezért leírom inkább, hogy a teszt során mit tapasztaltam az állvánnyal. Aztán kommentben meg jöhetnek majd az “ezt az elődje is tudta már”-jellegű reakciók.

Nagyon sokat agyaltam azon, hogy mihez hasonlítsam az új 055XPRO-t. Imádok hasonlatokkal példálózni a kevésbé szakmai életből, például autótípusokhoz hasonlítani valamit. Autóguruk most biztos belém fognak kötni, de csakazért is leírom: Ha azt vesszük, hogy van a Gitzo, az Induro és az új Manfrotto (persze van más márka is, de az összehasonlítás kedvéért most maradjunk ennyinél), akkor azt mondtanám, hogy van a Volkswagen és mondjuk az új Peugeot-k. A Gitzo és az Induro a Volkswagen, letisztult, megbízható, de semmi sallang, semmi merész design, minden németesen egyszerű és könnyen kezelhető, mondjuk úgy, elnyűhetetlen és teszi a dolgát. Mindig számíthatunk rá. Ehhez képest egy újabb Peugeot (tudom, mert ilyenem van, 210.000 km-rel), ugyanúgy megbízható, ugyanúgy teszi a dolgát, de van benne egy kis vagányság, némi plusz, némi merészebb design. Na ez az új Manfrotto: a régi jól bevált konstruckió és az új, tetszetős design elegye, amit nem csak használni jó, de ránézni, megfogni is kellemes a júzer számára. A fekete alumínium lábakon ezúttal nem szivacsos fogórészek vannak, hanem érdesített gumírozás, amibe hatalmas Manfrotto feliratot nyomtak. A vállakon a lábak szögét állító gombok áramvonalas, mattított alumínium anyagból készültek, a lábrögzítő csatok is nagyon dizájnosak, és jól működtethetők. Itt ott egy kis piros vagy bordó szín, hol logo, hol funkcionális alkatrész formájában, az egész nagyon elegáns és esztétikus. Tipikus “haaahh” érzés, amikor az ember kiveszi az állványt a dobozából.

Ha már a dobozról van szó, sajnos az Induroval ellentétben ehhez semmit nem adnak gyárilag. Nincs hordtáska, nincs szerszámkészlet, nincs lábtüske. Pedig az új 3D fej a betolható fogantyúszárakkal kis helyen is elfér, nincs már szükség a tipikus manfrottós tubatáskára hozzá.

Az új 055 is háromtagú lábból áll, vagyis a nagyobb (összecsukva), de stabilabb vonalat képviseli. A teleszkópos lábakat két igen nagy szorítócsattal tudjuk rögzíteni, amik már nem azok a rég megszokott, kinyitva lifegős típusok, ezek határozottan és szó szerint csattannak, ha kinyitjuk vagy becsukjuk őket. Természetfotósok most biztos felszisszennek, de megnyugtatásul közlöm, lehet ezt csendben is csinálni, ha jól megfogjuk a csatokat, akkor a lábak hossza nesztelenül is állítható. Az új rendszer neve Quick Power Lock egyébként, ami valószínűleg arra utal, hogy a csatok nagyon kis úton mozognak a kinyitott és a bezárt állás között. Ezek előszorítását egy csavarral saját magunk is állíthatjuk. A gyártó szerint az új szorítórendszer könnyebb működtetést, és nagyobb szorítóerőt kínál, így nőtt az állvány terhelhetősége, ami egyébként 9kg.

A lábak szöge természetesen változtatható, ráadásul 4 állásban kattan be az a bizonyos alumínium gomb, makrózáshoz akár teljesen vízszintesbe is ki lehet nyitni őket. Apropó makrózás: az új Manfrotto 055 is megkapta az elődmodellnél jól bevált keresztállású nyakat, mely a következőképp működik. A nyakrözgíző csavart (mely egyébként az állvány messze legbénább alkatrésze, a dolgát ugyan teszi, de konstrukciója, kivitelezése a leggagyibb kínai termékeket idézi az állvány többi részéhez képest), szóval a csavart kilazítjuk, a nyakat (középoszlopot) felhúzzuk koppanásig, majd a középoszlop alján található piros gombot benyomva a szárat ki tudjuk húzni a vállakból. Nem teljesen persze, mert ha kihúztuk megakad a szerkezet és el tudjuk billenteni oldalra, majd – immáron víszintes állásban – újra betoljuk és rászorítunk a nyakrögzítő csavarral. Ezzel a keresztrudas módszerrel és a teljesen vízszintesbe állítható lábakkal a kamera objektívét teljesen talajszintbe tudjuk varázsolni mindenféle truváj nélkül. Truváj alatt értsd pl a kivehető és fejjel lefelé megfordítható középoszlopokat más állványoknál.

Az állvány összecsukva 61cm, kinyitva 140 illetve 170cm a középoszlop állásától függően. Erre jön még rá az állványfej és a kamera magassága, így az állvány legmagasabb állásában már halandó ember nem tud belenézni a keresőbe (ekkor a kereső kb 2m magasan lesz egy markolatos géppel), ellenben betolt középoszloppal a kereső épp egy 170-175cm-es ember szemmagasságába kerül. Ilyen méretekhez megfelelően az állvány nem könnyű, alapesetben 2,5kg + a fej, de túlzottan nehéznek sem nevezném.

Az állvány vállán találunk még egy kampót, melyre szeles időben súlyt akaszthatunk, pl táskát. A használati útmutatóban viccesen megjegyzik, hogy ez nincs a dobozban mellékelve, pedig egy szép olasz retikülnek biztos örült volna a zasszony. Ugyanerre a kampóra vállpántot is csatolhatunk, ha az állványt így kívánjuk cipelni. Mind a táska, mind a vállpánt külön megvásárolandó termék, előbbit plázában keressük, utóbbit Manfrotto szakkereskedésben. Ami számomra érthetetlen, hogy ez a kis kampó műanyagból van és lötyögősen van rögzítve az állvány nyakára. Nem tudom miért nem masszívabb, de az olaszok biztos tudják. Ugyanitt, csak egy szekcióval arrébb találunk egy 3/8″ méretű csavarmenetet egy Easy Link feliratú porvédő gumisapka alatt, ide különféle kiegészítőket illeszthetünk, például egy merev vagy flexibilis kart, ami fényt, derítőlapot vagy épp kontrollmonitort tart.

A 055 vállán lévő vízszintező egy gumi gyűrűre került, ez egyrészt megóvja a középoszlopot és a fejet az ütközéstől, ha leengedjük (a gumi topítja az ütközést), illetve körbeforgatható, könnyedén ellenőrizhetjük függetlenül attól, hogy az állvány melyik oldalán állunk.

No és akkor lássuk az állványfejet. A szettben egy középkategóriás 3D állványfej, az ún Manfrotto X-PRO 3D található, melynek két legfőbb erényét a kisebb helyigényt eredményező, betolható fogantyúk, és a két tengely döntésénél a fej súrlódását szabályozó tárcsák adják. Utóbbival a kamera+objektív kombónk súlyához szabhatjuk a fej mozgatását, nehezebb cuccnál szoríthajuk, könnyebb cuccnál lazíthatjuk az előre-hátra, illetve az oldalra döntést.

A frikciós csavaroknak viszont áldozatul esett a sklázás, a mozgatást számszerűsítő fokbeosztást csak a függőleges tengely körüli elforgatást végző szorítónál keressünk. Ezt kárpótolandó a Manfrotto három vízszintmérő libellát is szerelt a fejre. A fej mozgásai precízek, valamiféle olajos csillapítás valószínűleg van benne, de a végállásokban nincs rugó vagy más ellenállás, tehát lebillenő 600-as objektív ellen nem véd.

A gyorscseretalp is számomra kedves, a kioldáskor egy gombot kell lenyomni, hogy el tudjuk távolítani a fejből, ez növeli a biztonságot. Maga a talp saját szorítófüllel rendelkezik, sokszor leírtam már mennyire utálom azokat a gyorscseretalpakat, amelyekhez pénzérmét kell használnunk, ha a kamerára akarjuk rögzíteni őket, itt megkímélt minket ettől a Manfrotto, vagyis minden forintodat és filléredet elköltheted a 81.400 Ft-os Manfrotto 055XPR3-3W állványszettre, nem fog pénz kelleni a használatához. 🙂

Bemutatták a Yongnuo legfullosabb vakuját

Tegnap nyilvánosságra hozta a Yongnuo a régóta várt csúcskategóriás vakuját, az YN600EX-RT-t.

A Yongnuo YN600EX-RT gyakorlatilag a Canon Speedite 600EX-RT klónja, némi extra tudással felvértezve – és persze várhatóan töredék áron. A Yongnuo korábban bemutatta már a szintén Canon-klón YN-E3-RT rádiós vakuvezérlőt, a most bemutatott vaku ennek a párja, de természetesen önállóan és meglévő rendszerbe is illeszthető. A Yongnuo rádiós vezérlője és a most bemutatott YN600EX-RT vakuja teljeskörűen, oda-vissza kompatibilis a Canon hasonló rendszerével, így akár már meglévő Canon RT rendszerbe is beilleszthetők.

Az YN-E3-RT kioldó segítségével az YN600EX-RT vaku(kat) a gépvázról tudjuk irányítani, akár TTL, akár manuális módban, ezeket vegyítve, és akár egyszerre, vagy épp külön-külön csoportokba rendezve. Az YN600EX-RT természetesen beépített vevővel rendelkezik, így a fenti, RT-rendszer használata esetén nincs szükség extra vevőegységekre.

Eddig teljesen megegyezik a Canon RT rendszerével, de a Yongnuo termékei ennél még többet is tudnak. A vezérlőegységbe AF segédfény is került, ami a Canonéból kimaradt, az YN600EX-RT vaku pedig kompatibilis a korábbi évtizedekben népszerű optikai (infrás) vakuvezérlési rendszerrel is, így egy meglévő Master vakuval, vagy egy infrás ST-E2 kioldóval is irányíthatjuk, nem különben egy olyan gépvázzal, aminek a beépített, felugró vakuja is képes külső vakut irányítani. Ezt tudja a Canon 600EX-RT is ugyan, de a Yongnuo rátett egy lapáttal és úgy alkotta meg a vakuját, hogy az egyben kompatibilis a Nikon rendszerével is – természetesen csak a fenti optikai slave üzemmódban, de így infrajellel távvezérelve irányítani tudjuk egy SB910, SU800 Masterrel vagy egy Nikon gépvázba épített felugró vakuval. (Épp úgy, mint a Yongnuo YN510EX-et, hiszen az is egyszemélyben kompatibilis a Canon és a Nikon távvezérlési rendszerével, igaz választani kell, vagy ezt, vagy azt használjuk, Canon és Nikon rendszert egy időben kombinálni nem enged)

“Buta” slave módot is tud az YN600EX-RT, vagyis a hagyományos S1 és S2 módokat, amikor csak simán egy másik vaku fényére villan el, mint egy manuális vagy egy stúdióvaku. Megjegyzem a Canon vakujába ez sem került bele.

A Yongnuo RT rendszere ezeken kívül tud HSS gyorsszinkront és 2. redőny szinkront, az YN600EX-RT pedig 60-as kulcsszámú (200mm-es zoomállásban), a zoomfeje 20-200mm között állítható, illetve találunk rajta PC-szinkron csatlakozót, külső elemtartó csatlakozást, és USB-s firmware frissítési lehetőséget is.

Várhatóan októberben fog piacra kerülni, árról még nem tudni.

Teszt: Manfrotto NanoPole rendszervaku állvány

Ügyes kis ötlettel rukkolt elő a Manfrotto. Hát igen, ez az élet rendje: a nagy gyártók megcsinálnak valamit, aztán a kínaiak lekoppintják és olcsóbban adják, így a nagy gyártók kénytelenek egyre okosabb ötleteket kitalálni, hogy élen járjanak. A Manfrotto NanoPole egy ilyen okos ötlet, de nekem egy kicsit még kárcsú…szó szerint…is.

Nem titkoltan ez egy rendszervakuhoz kifejlesztett állvány, mely számos ügyes megoldást mutat fel, ami a terepen rendszervakuzóknak jelent évek óta gyülemlő nyűgökre megoldást. A Manfrotto viszont mintha nem gondolt volna arra, hogy a rendszervakus fotósok ma már nem csak csupasz vakut használnak, hanem fényformálókat is, sőt van, hogy nem is egy rendszervakut raknak az állványra.

A NanoPole kétfunkciós: működik tripodként és egy gombnyomásra eltávolítva a lábait, működik monopodként is (tripod/monopod alatt most természetesen lámpaállványt értünk, vagyis három lábú állvány illetve kézben tartható rúd). Emiatt a “Pole” a nevében, “Nanonak” meg azért nano, mert a lábak összecsukáskor visszafelé hajlanak, így kisebb helyet foglal szállításkor, tároláskor. Ha már itt tartunk a NanoPole teleszkópos szára 5 tagból áll, ami szintén az apróra ” hajtogatást” szolgálja. E kis méretből fakadóan azonban ez nem egy masszív állvány. Ha fejmagasságnál magasabbról szeretnénk világítani, akkor az utolsó teleszkópszárat is muszáj kihúznunk, de az már olyan vékony, mint a kisujjam.

Az állvány lábai sem a szokásos csövekből állnak, hanem lapos rudakból, ezzel viszont lehetővé válik, hogy az egyik láb állítható hosszúságú legyen (na nem mintha a csöves megoldásnál ez problémát kellene jelentsen, mégsem csinálják…). Ennek köszönhetően az állványt elméletileg egyenetlen talajra is stabilan lerakhatjuk, ami nagyon hálás dolog lenne, és egy régi problémát oldhatnánk meg vele, de ez csak az elmélet. Az állvány szárán bejelölték, hogy hol van a legstabilabb lábpozíció, ennél a terpesznél teljesen kihúzott lábvéggel kb 2-3cm-es szintkülönbséget tudunk csak áthidalni. Ha feladjuk a nagyobb terpesz jelentette stabilitást, állíthatjuk a lábvégeket meredekebbre is, ekkor már kb 10-12cm-es az áthidalható maximális szintkülönbség, ami valljuk be, max egy vakondtúrást jelent, nem egy domboldalt, vagy egy lépcsőt, márpedig e kettő a legjellemzőbb ellensége a terepen lámpaállványra szerelt vakuknak. A legstabilabb állásban kihúzott lábtoldással legalább azt elérhetjük, hogy arra az oldalra fordítjuk, amerre az állványon lévő súly amúgy dőlne, ha dőlne, így abba az irányba stabilabb lesz az állvány. A vállán egyébként kampót is találunk, amire súlyt akaszthatunk, de mivel az egész állvány elég alacsony profilú, így túl sok hely nincs a kampó és a talaj között egy lógó súlyzsáknak.

Az állvány legalján egy Manfrotto-logós piros gombot találunk, ha benyomjuk, a középoszlopot ki tudjuk húzni a lábak foglalatából, így a szárat egy asszisztens kézben tudja tartani, de túl nagy fényformálót ne akarjunk felpakolni ebben az esetben, mert a megdöntött rúd még a végén zárójelbe hajlik. Nem mertem tesztelni, hogy mennyire rugalmas, de biztos nem tesz jót neki, ha sokszor sokáig meghajlik, és a vége az lesz, hogy nem tudjuk majd összecsukni. Érzésre már egy kisebb rendszervaku saját súlya is soknak tűnik neki, pedig az utolsó, legvékonyabb tagot még be is toltam.

A Manfrotto NanoPole-hoz kapunk egy vakutartó adaptert/fejet is, ami szintén egy ügyes kis szerkezet, ha más nem emiatt érdemes megvenni a szettet, de ha lehet kapni külön is (nem néztem még utána), én egyre-kettőre vevő lennék az biztos. Ott kezdődik, hogy az állvány(spigot)rögzítése nem csavaros, hanem rugós-patentos, befele csak bekattan, és a fület kézzel rászorítjuk. Nem kell szárnyas anyát csavargatni, mint egy hagyományos vakutartó esetében. Az más kérdés, hogy jó lett volna ha a fül rendesen be is kattan, de az a példány, ami nálam volt nem kattant be (ld képen lent, nem szabadna elállnia a szürke fülnek). Lehet hogy erővel a helyére lehetett volna nyomni, de féltem, hogy utána kézzel nem lehet majd kinyitni csak valami feszítővel, csavarhúzóval – mivelhogy a nyitás értelemszerűen így történik: a fület lebillentjük, utána le tudjuk emelni a fejet a spigotról.

Másik okossága az adapterfejnek a beépített rugós csillapítás: előre-hátra billentésnél rugó áll ellen a mozgásnak, így ha véletlenül lebillen a vaku, nem ütődik semmihez. Ez a rugó is azonban csak egy rendszervaku súlyát tudja csillapítani, fényformálóval már nem sokat ér. Nagy, jól kezelhető szorítócsavarral lehet egyébént a fejet a kívánt pozícióban rögzíteni.

A harmadik okosság a vakupapucsa az adapternek, melyet egy körülötte elhelyezkedő szorítóval lehet  feszíteni vagy engedni, vagyis a vakut becsúsztatjuk, és az egyébként is az adaptert fogó kezünkkel csak tekerni/szorítani kell. Baromi kényelmes és ergonomikus (vagy ez a két szó ugyanazt jelenti?).

Egy szó mint száz, minden kezdeményezés, amit ebbe a szettbe tett a Manfrotto nagyon szimpatikus, de valahogy kevés. Az állvány pici és gyenge, a szintkülönbségek áthidalására szánt lábak mozgástere szintén kevéske, és a hozzá tartozó fej rugós csillapítása is csak egy rendszervaku súlyával birkózik meg, egy fényformálóval szerelt motyóval már nem. Ernyőtartót találunk a vakutartó adapterben, egy 100cm-es ernyővel még azért megbirkózik a szett, de én nyugodtabb lennék, ha valaki fogja is fotózás közben, mert az első lenge szellő felborítaná, amit némileg ellensúlyozhatunk a fentebb már említett kihúzott lábvéggel (értsd a kihúzott lábat tesszük az ernyő alá, így nehezebben dől el).

Bízzunk benne, hogy lesz ez még jobb is, mert az egész szett nagyon minőségi, és tele van innovatívnak nevezhető megoldásokkal. Nehogy már ezt is a kínaiak csinálják meg először rendesen…

A Manfrotto NanoPole kit 32.200,- Ft-ért kapható a Mikrosatnál.

Nikonhoz is jön a Profoto B1

Szeptember 15-től Nikon tulajok számára is elérhető lesz a Profoto TTL-képes stúdióvakuja.

A Profoto B1 AirTTL akkumulátoros stúdióvaku hamarosan már nem csak Canon verzióban lesz megvásárolható, hanem a Nikon tulajdonosok is használhatják. Az egyik leghíresebb nikonos, Joe McNally már próbálta és azt írta “függőséget okozó és elképesztő”. A Profoto B1 Air 500Ws teljesítményű, csúcskategóriás vaku, a hozzá tartozó távvezérlővel a kameráról irányíthatjuk az akkus vakukat.

A B1 egyetlen konkurenciája jelenleg a Cononmark terméke, melyből az első verzió (K4S) sajnos kudarcra ítéltetett (nem volt teljeskörű TTL, csak a HSS gyorsszinkron miatt alkalmazták a technológiát), azonban a második, K4T jelű verzió már full-TTL ráadásul a Profotoval ellentétben tud HSS gyorsszinkront is. Nem lesz ez másképp a hamarosan kapható Yongnuo YN300W stúdióvakuval sem (mely pár hét múlva már a Mikrosatnál is kapható lesz), azonban a Yongnuoban nem lesz beépített rádiós vevőegység, hanem a vakupapucsára kell külön TTL-vevőt rakni, ráadásul az csak 300Ws-os lesz a Profoto 500 és a Cononmark 400Ws-ával szemben.

A Profoto ráadásul bétatesztereket keres a bevezetés előtt.

Szép a promovideó is 🙂