A vakuk stabilitásáról 1. rész

Ha stúdióvakuról, vagy gyakorlatilag akármilyen vakuról beszélünk, az egyik legfontosabb jellemző a stabilitás egy profi fotósnak. Stabilitás alatt sokmindent érthetünk…

Sokan például nem használnak TTL rendszert, mert nem stabil. Előnye, hogy automatikusan alkalmazkodik a körülményekhez és a kamerabeállításokhoz, ám a hátránya ugyanebből fakad. Ha nekünk stabil teljesítmény kell 3-4 vakuból 50 expon keresztül, akkor ha valamire nem vágyunk az az, hogy egy TTL vaku össze-vissza villogjon nekünk attól függően, hogy milyen látószöget alkalmazunk, vagy épp hogyan változik a fény a jelenetünkben.

Stabilitást várunk el ilyenkor a vakuktól, ezért manuális üzemmódban használjuk őket, vagyis azt szeretnénk, hogy a stúdióvakunk (vagy bármilyen vakunk) mindig ugyanakkorát villanjon, mint amekkorára beállítottuk. Dekára… mármint tizedfényértékre. Az, hogy a vaku mekkorát villan, azon múlik, hogy mennyi delejt küld a villanócsőre a kondenzátorokból. A hagyományos (nem IGBT-áramkörös) stúdióvakuk ezt úgy szabályozzák, hogy annyi feszültséget töltenek a kondenzátorokba, amennyi az adott erejű villanáshoz szükséges, és a villantáskor mindet ráeresztik a villanócsőre. Ahhoz, hogy konstans teljesítményt kapjunk mind az 50db expozíció során (melyet fentebb példaként említettem) az szükséges, hogy a kondenzátorok töltése precíz módon történjen. A modern vakukban, mint amilyenek a Mikrosat vakui is, ún. processzorvezérelt töltés zajlik, magyarán egy mikroprocesszor szabályozza a kondenzátorok feltöltését, így az rendkívül pontosan történik. Ennek egyik eredménye, hogy lényegében tized-fényérték pontossággal tudjuk állítani a processzorvezérelt vakukat. A másik eredménye, hogy ezt természetesen tartják is: pl. a Mikrosat Digital 12R és a Mikrosat FlashMob 6 vakukat fénymérővel tesztelve megállapítható, hogy 10-ből 8-9x hajszálpontosan egyformát villannak, amikor pedig eltérés tapasztalható (magyarul ingadozás a fényerőben), az +/- 0.1 FÉ határon belül történik. Tesztek alapján egyébként általában -0.1FÉ irányba történik ingadozás, nagyon ritkán +0.1FÉ irányba, az meg mégritkább, hogy a kettő egymást kövesse, és így két expo között 0.2FÉ különbség legyen.

A harmadik dolog, amiben stabilitást várunk el az a színhőmérséklet. Sajnos a vakuk színhőmérséklete sokmindentől függhet már úgy is, hogy a színét befolyásoló fényformálót még nem is raktunk rá:

  1. függ a villanócső minőségétől
  2. függ a villanócső bevonatától
  3. függ a villanócső életkorától
  4. függ a villanási teljesítménytől
A minőség és az életkor egyértelmű: a legszínhelyesebb (már ha van ilyen szó) villanócsövek a jó minőségű darabok, melyekben nincs “többszázezer kilométer”. De mi a helyzet a villanócső bevonattal?
Egyes gyártók UV-szűrő bevonattal látják el a villanócsöveiket azért, hogy a rendszeresen műteremben dolgozó fotós és modell szeme kevésbé károsodjon az UV sugárzástól. Ilyen UV-bevonat van a Mikrosat Digital R vakukban éppúgy, mint például a korábban itt a blogon tesztelt Broncolor Siros vakuban is.
Mint az a fenti fotón is látható, a Broncolor Siros villanócsöve az UV-bevonat miatt enyhén sárgás-barnás árnyalatú. Emiatt értelemszerűen nem fog ugyanolyan fehér fényt kibocsátani, mint egy bevonat nélküli villanócső, a színhőmérséklete hangyányival ugyan, de alacsonyabb lesz, kb 5000K körüli (5500-5600K helyett).
Folytatáshoz kattins ide!
Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.